Amint este hazaértünk TaeHyun-nal, lepakoltunk és csak percek kérdése volt mikor robban a bomba közöttünk. Hát nem kellett sok és TaeHyun-ból kifakadtak, amik bántották őt legbelül.
- Mi volt ez az egész délutáni Seukie? –kérdezte TaeHyun.
- Milyen délutáni?
- Ajj Seukie. Ne kezd már megint. Látod megint ezt csinálod. Úgy teszel, mintha nem történt volna semmi, márpedig tudod te azt jól, hogy miről beszélek. –mondta egyre mérgesebben.
- Donghae?
- Igen az a Donghae. Ki volt ő és mit akart? Ő volt a barátod vagy mi?
- Nem volt a barátom és miért olyan fontos az neked, hogy mit akart?
- Mert fontos. Szemmel láthatóan odáig van érted és engem ez zavar. –mondta a most már idegesen fel és alá járkáló TaeHyun.
- Nyugodj már meg kérlek. Engem nem érdekel Donghae. Ő már csak egy régi emlék nekem és nem érdekel. Ő a múlt, de te a jelen vagy és a jövő. Érted? –kérdeztem tőle, majd odamentem hozzá, arcát két tenyerem közzé fogtam és a szemébe néztem.
Ő is a szemembe nézett és láttam benne a megnyugvást. Két kezét a derekamra rakta, majd magához húzott és átölelt. Hallottam, hogy szíve még mindig gyorsan vert az előzőek után, de vett egy nagy levegőt, majd megcsókolt.
- Most már megnyugodtál és elhiszed, hogy téged szeretlek? –kérdeztem.
- El.... és ne haragudj az utóbbi miatt. Nem tudom mi ütött belém. –sajnálkozott.
- Semmi baj. Elhiszem, hogy felkavart ez az egész, de most már tisztáztuk. Gyere inkább menjünk és feküdjünk le, fáradt vagyok. –mondtam az emelet felé biccentve.
- Rendben. –mondta, majd felkapott és felmentünk aludni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése