32. fejezet

Leültem és csak néztem. Lepergett előttem a találkozásunk kezdetétől teljesen máig minden. Eszembe jutottak a legszebb és legkedvesebb emlékek vele kapcsolatban és sajnos a legrosszabbak is. A mai nap, -még ha nem is csináltam semmit- teljesen kifárasztott és véletlenül elaludtam, az ágy szélére rakva fejem. Egyszer csak egy kéz simogatására keltem.

- Igen? –kérdeztem, de nem láttam senkit.

   Ránéztem Mr. Lee-re és résnyire volt nyitva a szeme. Hátrafordultam és kilestem az ablakon. Már este volt. Így elaludtam volna?

- Mr. Lee. Hát maga mióta van fent? –kérdeztem.
- Nem régóta, ahhoz hogy tudjam, te fekszel itt. –mondta csendes és beteges hangon.
- Elnézést én csak....
- Semmi baj, nem azért mondtam.
- Akkor rendben. Adhatok valami? Kér egy kis vizet? –kérdeztem.
- Igen egy kis víz jól esne most. –mondta.

   Felálltam és a kis szekrényhez mentem ahol a víz volt. Megfogtam egy üveg vizet, majd öntöttem egy kicsit a pohárba. Beleraktam egy szívószálat és megkínáltam Mr. Lee-t. Ivott pár kortyot, majd leraktam a poharat.

- Seukie, ideadnád a kezed? –kért meg Mr. Lee. Először még egy kicsit furcsa volt, hogy ilyet kér tőlem, de megtettem amit kért.
- Persze. –mondtam és megfogtam a kezét.
- Seukie. Szeretnék bocsánatot kérni mind azért, ahogy viselkedtem és beszéltem veled. Nagyon csúnya dolog volt, olyat feltételeznem rólad és olyat mondanom, még ha tudtam is legbelül, hogy egy szó sem igaz. Te egy tüneményes lány vagy. Nagy érték, amit sajnos én csak úgy eldobtam magamtól, és ezt nagyon bánom. Nagyon sajnálom azt is, mikor Donghae esküvőjén olyan csúnya dolgokat vágtam a fejedhez. Őszintén szólva mindig is nagyon kedveltelek, hisz egy magabiztos, talpraesett, jól és keményen dolgozó lány voltál. Ahogy régen mondtam, az én egyetlen lányom. –mondta.
- Mr. Lee ne mondjon ilyet. Én nem haragszom semmiért. Sosem  haragudtam. Ha igen az is egy pár órácskáig, aztán megbékéltem. –mondtam, miközben könnycseppek kezdtek legördülni az arcomról.
- De igen is haragudtál rám. Láttam. Azt sajnálom a legjobban, hogy Donghae és közéd álltam. Hogy elválasztottalak titeket egymástól. Tudom mennyire szerettétek egymást, láttam rajtatok, majd később Donghae fel is világosított, hogy ő téged mennyire szeret. Sajnálom, hogy csak most adatik elmondanom ezeket neked, mikor haldoklom.
- De nem haldoklik Mr. Lee. maga nagyon egészséges és sokáig fog élni. Nem halhat meg. A felesége és két fia várja, hogy felépüljön. És én is. Most még nem halhat meg. Ahhoz maga még túl fiatal. –mondtam, de könnycseppjeim egyre sűrűbben kezdtek folyni.

   Még ha nem is állt olyan közel hozzám, mégis elszomorított és sírásba kergetett az, ahogy nekem beszélt és bocsánatért esedezett. És valahol legbelül tudtam, hogy ezek lesznek hozzám fűzött szavai az utolsóak.

- De kicsim. Sajnos nekem már nincs miért itt lennem. A feleségem nagyon szeretem, de a fiam ki sem állhat.
- Ne mondjon ilyet. Donghae igen is szereti magát. Egész nap itt ült az ágya mellett, vigyázott magára és csak azt várta, hogy magához térjen és beszéljen magával. Most ment haza pár percre, hogy lefürödjön és már jön is vissza. Maradjon fent Mr. Lee és beszéljen vele maga. Hamarosan itt lesz.
- De nekem nincs már pár percem sem. Seukie megígérnél nekem valamit és meg is fogadnád egy vén, öreg és fafejű öregember tanácsát?
- Persze, mondja csak.
- Bocsáss meg Donghae-nak és fogadd őt vissza. Nagy szüksége lesz rád, ha én meghalok. Ő tiszta szívéből szeret és szerintem nem találsz még egy ilyen fiút, aki így szeretne téged, mint ő. Ő nem tehet semmiről. Mindig is szeretett téged és szeretni is fog tudom, csak én álltam közétek. Fogadd őt vissza. Legyetek együtt és élvezzetek ki minden egyes percet, amit együtt töltöttök, hisz az élet múlandó. Sajnos igen csak gyorsan. Nagyon sajnálom, hogy a kis unokáimat már nem láthatom, de biztos jó, szép, ügyes és tisztességes gyerekek lesznek, mint ti ketten. Mondd meg a feleségemnek, hogy nagyon szeretem és szeretni is fogom fentről őt, hogy nagyon örülök, hogy a felesége lett, egy ilyen befásult és katonás embernek mint én. Add át neki, hogy az volt a legboldogabb pillanat az életemben, mikor aznap a Han-folyónál megláttam őt. Sosem fogom elfelejteni az a pillanatot. –mondta Mr. Lee és pár könnycsepp szökött ki szemeiből. –Donghwa-nak mondd meg, hogy nagyon jól tette, hogy sosem hallgatott rám és azt tehette, amit igazán szeretett volna. Donghae pedig.... neki mondd meg, hogy bocsásson meg nekem, amiért tönkretettem az életét és közétek álltam. Mindig is nagyon szerettem, és minden amit tettem az azért volt, hogy ő boldog legyen. Nagyon becsüljön meg téged és amennyit tud legyen veled, hisz nem tudhatja mit hoz a holnap. Te pedig Seukie, nagyon vigyázz magadra, és majd a kis családotokra. Tudom, hogy egy nap nagyszerű anyuka, feleség lesz belőled, hisz ez már a legelső pillanatban látszott rajtad. Helyettem is csókolgassátok, majd meg a kis unokákat mindennap, és remélem meséltek majd rólam nekik, hogy milyen vénember volt a nagyapjuk. Remélem sok jó emléked marad majd velem kapcsolatban, és nem csak rosszak. –mondta Mr. Lee, majd köhögni kezdett. Megint megkínáltam egy kis vízzel, majd mikor leraktam a poharat már nem volt magánál.
- Mr. Lee!.... Mr. Lee, hallja? Keljen fel. Nem hallhat meg.... Papa! Nem hagyhatsz így itt minket. Még nem. –mondtam, miközben próbáltam magához téríteni, de már hiába. A könnyeim már ömlöttek a szememből, és fulladoztam a sírástól. Kiszaladtam a folyosóra és segítséget hívtam.
- Valaki segítsen, kérem. A papám nincs magánál. –kiabáltam, mire egyből jött két nővér és egy orvos. Bejöttek a szobába és megnézték a pulzusát. Már nem élt. Túl késő volt bármit is tenni.
- Sajnáljuk. Az édesapja eltávozott. –mondta az orvos.
- Az nem lehet, kérem csináljanak valamit. Kérem! Nem halhat meg. –sírtam.
- Sajnáljuk. –mondta. –A halál beállta 11 óra 35 perc. –mondta az orvos a nővéreknek, és kimentek.
     -    Papa! Mondtam, hogy még nem halhatsz meg. Még nem. –mondtam, miközben odaszaladtam hozzá és átöleltem. Percekig csak öleltem és sírtam, majd bejöttek, hogy kivigyék. Megálltam az ágy mellett és kitolták. Én csak álltam és néztem, amint elviszik tőlem, majd lefeküdtem a szobában lévő másik ágyra és álomba sírtam magam. Később egy lágy simogatásra keltem.