31. fejezet

- Valami baj van? –kérdeztem meglepetten Donghae-tól.
- Apámat bevitte a mentő a kórházba. Szóval ha most nem haragszol én megyek. Ne haragudj, hogy csak így lelépek. –mondta, majd válaszra várva rám nézett.
- Rendben, de megyek én is. Ha nem baj persze. –mondtam, majd felálltam és készülődni kezdtem.
- Nem, nem baj. –mosolyodott el Donghae, majd kimentünk a kávézóból és a kórházba vettük az irányt.

   Mikor odaértünk, bementünk és segítséget kértünk a nővérpultnál. Miután útba igazítottak minket és megmondták, hogy a 247-es szobába kell mennünk, odasiettünk Donghae-val. Donghae-val a tempót sem lehetett tartani, annyira sietett. Mikor megtalálta, benyitott és bement, én pedig megálltam az ajtó előtt. Donghae odament édesanyjához, átölelte hogy ezzel is vigasztalja egy kicsit. Bátyja Donghwa, apjuk bal keze felől ült és annak kezét fogta, majd Donghae, apja másik oldalához sétált és megragadta kezét.

- Sajnálom. Kérlek bocsásd meg nekem, hogy ilyen makacs voltam és, azt néztem nekem mi a jó. Tudom, hogy te csak a legjobbat akartad nekünk mindig is, főleg nekem. –mondta Donghae apja kezét szorítva, és könnycseppek kezdtek záporozni midkét szeméből. Időközben Donghae anyukája figyelt fel rám, amint az ajtóban állok.
- Seukie! Hát te? –kérdezte Mrs. Lee.
- Elkísért engem. Velem jött. –mondta Donghae könnyes szemekkel.
- Értem. Gyere csak bentebb, ne álldogálj ott az ajtóban. –mondta Mrs. Lee szomorúan.

   Bentebb léptem és megálltam az ágy végében. Kicsit zavarban voltam és elgondolkoztam azon, hogy én mit is keresek itt, majd odajött hozzám Mrs. Lee.

- Nagyon jó, hogy eljöttél Seukie. Donghae mellett most jó ha ott áll valaki, mert nagyon fáj ez most neki, hogy az apja haldoklik. Még ha nem is mutatja ki, így van. Mindig is ilyen gyerek volt. Sosem mutatta ki, ha bántotta valami.
- Ugyan már. Nem teszek semmit.
- De. Hisz most is itt vagy és támogatod őt. Hidd el, ez most nagyon jól esik neki, főleg tőled, akit szeret. –mondta és megfogta a kezemet, én pedig Donghae-ra pillantottam.

   Bent voltam még egy kicsit, majd kimentem meginni egy kávét. Donghwa nagy nehezen, de rá tudta beszélni édesanyját, hogy menjenek haza, mert pihennie kell egy kicsit, Donghae pedig nem volt hajlandó felállni beteg apja ágya mellől. Gyorsan megittam a kávémat, kértem egyet Donghae-nak is, és már mentem is vissza. Donghae még mindig ott ült, és egy percre sem engedte el apja kezét.

- Hoztam kávét. –mondtam, majd letettem az asztalra neki. –Jobb lesz te is hazamész és pihensz egy kicsit. Hidd el apukád jó kezekben van a kórházban. –mondtam, majd odamentem hozzá, és rátettem a kezem a vállára.
- Nem akarok. Itt maradok vele. –mondta, de már alig bírt ülni a székben a fáradságtól.

   Talán a sok a hajnalig tartó próbák is rátettek kimerültségére. Látszott rajta, hogy már napok óta nem aludt egy rendeset és még most ez is.

- Donghae ne makacskodj, kérlek. Ki vagy merülve látszik. Menj haza pihenj egy kicsit. Addig itt leszek és vigyázok én rá, rendben? –kérdeztem.
- Megtennéd? –kérdezte és rám nézett kisírt szemeivel.
- Hát persze. –mondtam.
- Rendben, akkor hazamegyek, lefürdöm és jövök vissza. –mondta és felállt.
- Ez nem pihenés.
- Nem baj én itt akarok lenni vele.
- Rendben. Ahogy gondolod.
- Köszönöm Seukie. El sem tudod képzelni mennyit jelent ez nekem, hogy most itt vagy velem. –mondta Donghae és magához húzott.

   Átkarolt és magához szorított. 2 év után ismét hozzáértem. Éreztem finom illatát, és lassú, ütemes dobogását szívének. Abban a pillanatban nem gondoltam semmire csak arra, hogy ő és én létezünk, és hogy szüksége van rám. Nem gondoltam arra, hogy haragszom rá valahol legbelül. Nem gondoltam arra, hogy TaeHyun-nal vagyok kapcsolatban és az ő menyasszonya vagyok. Nem gondoltam semmire csak, hogy most nagyon maga alatt van és nekem támogatnom kell őt. Átkaroltam, és kezeimmel lágyan simogatni kezdtem hátát, nyugtatásként. Donghae búcsúzás képpen egy csókot nyomott a fejemre és elindult haza, én pedig  leültem Mr. Lee mellé.