Már két év telt el. Az
egyetem lassan befejeződik. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz, de
igyekeztem mindig keményen tanulni és a legjobb tudásom szerint
teljesíteni. A két év alatt nem sok minden történt velem. Éltem az
életem napról-napra a nagy házban. Felfogadtam egy sofőrt, hogy ne
keljen állandóan a taxival bajlódnom. Az egyetem alatt rámtalált a
szerelem is. Nagyon nehezen igaz, hisz a Donghae-val történtek után
nehezen nyíltam meg, viszont ennek a fiúnak sikerült elnyernie a
szívemet és a bizalmamat. A neve Park TaeHyun. Ez a szerelem teljesen
váratlanul jött az életembe. A szüleim és hugom évfordulója napján
elsétáltam a Han-folyóhoz, leültem egy padra és csak ültem. Ültem és
hagytam, hogy elárasszanak a szebbnél-szebb régi emlékek, mikor
kijöttünk anyuékkal és egy egész napot itt töltöttünk. Játszottunk,
piknikeztünk és mi egyebek. Minden évben ezen a napon kijövök ide és azt
érzem, mintha ők is itt lennének velem erre az egy napra. Ott ültem és
az emlékek következménye mindig egy-két könnycsepp volt, amit csak
letöröltem az arcomról és mosolyogtam egyet. Mintha azt az egy napot
újra és újra átélném. Néztem, amint én és húgom a piros pöttyös
labdánkkal játszunk, majd mikor megunjuk csak odaszaladunk anyuékhoz és a
nyakukba ugrunk, aminek a vége mindig csikizés vagy fogócskázás lett.
Ezeket felelevenítve ejtettem pár könnycseppet, majd sírni kezdtem, hisz
soha többet nem láthatom már őket. Sírás közeledte, valaki felém sétált
és leült mellém a padra. Letöröltem könnyeimet, a sírás megszűnt és
némán, csendben meredtem magam elé.
- Ilyen szép napon miért
sír egy ilyen szép lány? –kérdezte az idegen fiú és kérdően meredt rám.
Én nem mondtam semmit csak néztem rá kisírt szemeimmel. –Ne haragudj,
tudom nem tartozik rám. –mondta és zavarában vakarászni kezdte a fejét.
- Semmi baj. Szép emlékek fűznek ehhez a helyhez. Ennyi az egész. –mondtam.
Ezek után egészen estig beszélgettünk, majd hazakísért. Nagyon kedves
és aranyos fiúnak tűnt. Ezt a napot követően mindennap találkoztunk.
Elmentünk hosszú sétákra és csak beszélgettünk. Minnél többet
találkoztunk, annál jobban kezdtem őt megkedvelni. Egy nap mikor
egyenesen a Han-folyóhoz sétáltunk, leültünk arra a padra, ahol először
találkoztunk és feltette a nagy kérdést, hogy „leszek-e a
menyasszonya?” Egy kicsit hezitáltam, majd igent mondtam. A
kapcsolatunk teljesen felhőtlen volt. A szülei szerettek és mi is
boldogok voltunk. Ő is gazdag családból származott, viszont a pénz
kérdése sosem állt közénk. Azt mondta, ha nem lenne pénzem, akkor is
ugyanígy szeretne. Egy dolog viszont mégsem hagyott nyugodni. Donghae.
Dél-Korea sok bandái közül Donghae tagja volt az egyik leghíresebbnek. A
rádióból, TV-ből minden honnan ők folytak. Nagyon híresek és sikeresek
voltak. A nevük Super Junior volt. Próbáltam Donghae-t elfelejteni,
ezért TV-t és rádiót egyáltalán nem is hallgattam és nem is néztem. Egy
nap épp TaeHyun szüleihez tartottunk ebédre. Mikor odaértünk,
kiszálltunk az autóból, majd elindultunk a kapu felé és egy ismerős
arccal futottunk össze. Hirtelen ledermedtem és mint aki szellemet lát,
bámultam az előttem álló srácra.
- Seukie! –mondta és rám mosolygott. Meg se tudtam szólalni, annyira váratlanul ért, ezért csak álltam és néztem őt némán.
- Seukie drágám! Valami baj van? –kérdezte TaeHyun.
- Nem nincsen semmi baj. Menj csak előre, mindjárt megyek én is, rendben? –mondtam, majd megcsókoltam.
- Rendben. –mondta, majd ránézett a számára ismeretlen srácra és bement.
TaeHyun nem szívesen hagyott ott, de nem akart problémát csinálni ezért
bement, mi pedig továbbra is álltunk némán egymással szemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése